Naszóval, nem csak a gyalogosoké a világ, mondok, és a kies augusztus havának tizenötödik napján, az Úr kettőezer-tizennegyedik esztendejében elautóztunk az ország egyik nyugati szegletébe, Fertődre, azzal a nemes céllal a szívünkben, hogy egyetlen nap alatt körbebiciklizzük a Fertő-tavat.
Az akciót a szokásos alapos felkészülés előzte meg: ellenőriztem a garázsban, hogy megvannak még a kerékpárjaink, valamint megnézegettem a neten, hogy mit írnak erről az útról. A leírásokban szereplő tapasztalatok tökéletesen egybevágtak azzal, amit én találtam ki: Fertődről Balf irányába indulni, hogy a túra elején legyünk túl a dimbes-dombos vidéken, és hazafelé már csak élvezzük a suhanást a lapos túlparton, vissza Fertődig. És majdnem így is lett…!
A kocsit leraktuk egyből Fertőd elején egy parkolóba. Felszereltük a bicikliket mindenféle földi jóval, valamit a kresz által előírt dolgokkal, nehogy megabúzáljon minket a magyar rendőrség (vagy az osztrák ein-zwei-polizei). Jókedvűen, lelkesedéssel telve vágtunk neki a szépen jelzett kerékpárúton a városnak. Elsuhantunk a híres kovácsoltvas kastélykapu előtt, aztán kiértünk a városból, és jöttek a kisebb-nagyobb falvak sorban: Fertőszéplak, Hegykő, Fertőhomok, Hidegség (…milyen hülye év, amikor az ember egy kis melegségre vágyik! 😀 ), Fertőboz, Balf.
Rendesen megkovácsolták
Az út elején a tóból kanyit se láttunk, bár ezt előre tudtuk, hiszen a leírásokban bőven benne van, hogy a Fertő-tó kerékpárkör nem a tóról szól. Itt-ott egy-egy nyiladékon láttunk mocsaras részeket, madárleseket és rengeteg nádat, de a tó látványára egészen Balfig várni kellett. Onnan már átláttunk a túlpartra, ahol az osztrák oldalon hihetetlen mennyiségű szélkereket pillantottunk meg.
Balfon pihentünk meg először a Savanyú-kút c. vízvételi lehetőségnél, a Balfi ásványvíz palackozóüzeme előtt. A Balfi elég durva összetételű cucc, és rettenet büdös is. Valamiféle vasas utóíze van, amit nem sokan viselnek el. A kútból ittunk egy pohárral tisztán, majd megfűszereztük egy magnéziumos pezsgőtablettával, ami tovább fokozta a víz irtózatos ízét. Andreának bejött a cucc, megtöltötte a biciklis kulacsot vele, hiába mondtam neki, hogy még hosszú-hosszú ideig fogjuk ennek a durva víznek a szagát érezni a műanyagon 🙂
A túra ezen szakasza kisebb-nagyobb emelkedőkkel van tele, néhol oda kell feküdni rendesen a pedálnak, ami a magunkfajta amatőr kerékpárosokat kissé fárasztja. Szerencsére az út mentén lépten-nyomon korrektül kialakított pihenőhelyek várják a megfáradt turistát, általában vízvételi lehetőség is van, árnyékkal megfűszerezve.
Az úton rettentő mennyiségű kerékpáros ment mindkét irányba. Érdekes volt megfigyelni, hogy a legtöbb külföldi – javarészt osztrákok – felszabadultak, vidámak, odaköszönnek. Elég családias volt a hangulat, mindenki figyelt mindenkire, semmiféle türelmetlenséget, izgágaságot nem tapasztaltunk.
Aztán a harmincadik kilométernél, a magyar-osztrák határ átlépése előtt ismét megálltunk, hogy megszemléljük a római korból itt maradt Mithrász-szentélyt. A leírások szerint Julianus császár is itt mutatott be emberáldozatot a kis barlang hátsó falába faragott bikaölő istenség számára.
A szentély után továbbgurultunk, pár méter megtétele után már osztrák földön járva. A kerékpárutak eddig sem voltak rosszak, de ezután érezhetően megnőtt a minőség, az osztrák pedantéria, a svábos tisztaságmánia üvöltött mindenfelől. Takaros, tiszta, rendezett települések, glédába vágott szőlők, gyümölcsösök között haladtunk, és egyre többször láttunk rá a tóra.
Hosszú tekerés következett a tó mentén felfelé. Egy-két településen jókora emelkedők vártak, ott szép lassan, lihegve emelkedtünk. Érdekes volt, hogy mintha nem is osztrák területen, hanem egyenesen Raiffeisenföldén járnánk: az összes kerékpárutas táblán, szemeteseken, játszótereken, figyelmeztető táblákon ott figyelt a bank jele. Ráadásul a legtöbb tábla sárga-fekete volt, ezzel utalva az osztrákok kedvenc bankjára. Bankfiók természetesen minden faluban volt.
A tó felső sarkát Winden am See-nél értük el, itt egy hosszabb pihenőt nyomtunk. Az osztrák oldalon a pihenők legtöbbje nem egy szimpla pad + asztal összeállítás (természetesen akad olyan is), hanem kifeszített sátorponyva alatt kör alakú kőasztal, körben széles paddal. Szokott lenni még kút is: ezüst fémcső nyomógombbal, amire csak egyszer kell rányomni, és akkor egy darabig folyik belőle a víz, aztán elzárja magát. Más közkutat viszont nem igazán láttunk (lehet, hogy csak nem vettük észre őket?), így érdemes ezeknél a pihenőknél újratölteni a kulacsokat.
Eltekergéltünk a tó másik sarkáig. Ekkor már azért éreztük a távot, gyakrabban kellett megpihennünk. A tó másik felső sarkát 15 óra magasságában értük el. Szerencsére ekkor következtek az emelkedő nélküli, langy alföldi részek, ahol kényelmesebben lehetett gurulni, csak fenékkel kellett kibírni.
A napsütés lassan eltűnt, elkezdett beborulni az ég. Néha egy-egy csepp eső is elért bennünket. A túlparton már esett, és úgy tűnt, felénk jön: sejteni kezdtük, hogy ebből zuhé lesz. Váratlanul erős szembe- majd oldalszél támadt; a sima úton is nehezebbé vált a tekerés. Elértük a másik oldalról már észlelt rengeteg „ventilátor” (=szélerőmű) városát, ahol a B10 jelű kerékpárút más utakkal is közösen fut, illetve keresztezi őket. Nekünk a B10 kellett továbbra is, az vezetett vissza Magyarországra.
A ventillátorok után nem sokkal, Illmitz előtt csapott le ránk a zápor. Szerencsére a helyi Polizei állomása egy modern épület, fedett folyosóval, oda húzódtunk be beöltözni. Kicsit vártunk, hátha eláll az eső, de mivel nem látszott rajta a segítő szándék, egy idő múlva nagyot nyelve továbbindultunk, megsejtve, hogy a túra vége igen csúnya lesz. Felülről ugyan véd a poncsó, de alulról a sárvédő nélküli MTB-ink kerekei bőséges áldásban fognak részesíteni 😀 23 kilométer volt még hátra az útból, és kezdett sötétedni nagyon, de gondoltuk, hogy ez már kismiska.
Aztán az utolsó osztrák falu legeslegutolsó háza előtt egy irtózatos durranás jött hátulról: a hátsó kerekem egyszerűen felrobbant. Amatőr kerékpárosként természetesen nem készültünk tartalék belsővel, ami az én elbizakodottságomat jól mutatja, bár mentségemre legyen mondva, hogy hatodik éve nyomulok ezzel a bringával hóban-fagyban-sárban-erdőben, és eddig összesen egy defektem volt. Teljesen abban a hitben voltam, hogy ilyen full beton sétaúton velem ilyesmi nem történhet.
Ott álltunk a szakadó esőben este nyolckor, előttünk még 11 km, és egy teljesen lapos hátsó. Minden mindenhol zárva, minden sötét, minden hideg. Egy szakaszon toltam a bringát, de aztán beleuntam, és úgy döntöttem, hogy legfeljebb veszek majd egy új hátsó kereket: felültem szegény jószágra, és hangos kaffogással, döcögve a felnin indultam neki a maradéknak. Andrea szegény lassan követett.
És a kerék kibírta! Jó ez a dupla felni, egy fia küllő se hajlott meg, valószínűleg megmarad a kerék, csak a belsőt kell cserélni. Természetesen így jóval nehezebb volt tekerni, meg nem is igazán mertem menni, így csak este 10-re értünk vissza a kocsihoz. Ott átöltöztünk, aztán irány haza. Az első kúton pótoltuk az energiaveszteséget kóla és csoki formájában, és hajnali negyed egyre már itthon is voltunk.
Az utolsó szakaszt leszámítva ezt a kört mindenkinek ajánlom, aki szeret tekerni, mert egy könnyű, kulturált, nagyon látványos bringaút. Valószínűleg mi is meg fogjuk ismételni, igaz, majd két nap alatt, hogy több időnk legyen nézelődni, mert időhiány miatt még így is sok mindent kihagytunk.
