Az idei év első túrája nem mostanság volt – istenigazából nem is akartam írni róla, de miután bejött a vírus és úgy döntött, hogy marad is egy jó ideig, úgy gondoltam írok róla, mivel nem lehet tudni, hogy kis családom mikor lehet újra együtt, és mikor évezhetjük újra egymás társaságát. Az ominózus kirándulás február 22.-én volt.
Aki egy picit is követi az életemet, tisztában van vele, hogy az elmúlt pár évben, igen sok mindenen mentem keresztül. Volt benne minden, jó is, de elsősorban rossz, nem kevés – nem ecsetelném. A lényeg, hogy bő egy évre a nagylányomat is elvesztettem. Rossz érzés volt. Nem volt meg a család érzete – hiányzott belőle a nagylányom, aki ugyan már nagykorú, tehát lényegében semmit sem vethetek a szemére. De igen, de ez egy másik történet.
Az élet nagy mókamester, mit szoktam volt mondani, és a lányom visszatalált hozzám, a tesók nagy örömére is. Ők ugyan találkozgattak havonta többször is, de azok valahogy nem volt az igaziak. Mint kiderült, neki is hiányzott a „család”, legalábbis ami még megmaradt belőle. Sajnos az exemet mindenki „elvesztette” Ő csak van, nem él, csak vegetál – ha szabad ezt a szót használnom. A család mint olyan, a szó legnemesebb értelmében velem/nálam van.
Hogy miért is e hosszú bevezető? Mert a túra az egyik olyan dolog, ami összetartja a családot. Ott mindenki ÉL, mindenki jól érzi magát mindenki elemében van, mindenki élvezi és ami a legfontosabb ÖNMAGÁT adhatja, nem kell semmilyen elvárásnak megfelelnie csak egynek – JÓL KELL MAGÁT ÉREZNIE. Ezzel nemigazán szokott gond lenni. Nem kell hozzá más mint egy megfelelően kitalált cél, egy hátizsáknyi kedvenc kaja – és nem lehet elrontani. Este mindenki fáradt, de jóleső fáradtsággal telve. Ilyenkor még a gyerekeim is megengedik, hogy fotózzam őket és nem kell a könyörögnöm sem. Pofákat vágnak, benne vannak mindenben. Én is benne vagyok. Értük élek, ezekért a pillanatokért, percekért, órákért.
Gyerekeim most messze vannak tőlem. Nem láttam őket több mintegy hete, és még kitudja meddig nem láthatom őket. Ilyenkor előveszek pár fotót, és átélem újra azokat a napokat, mikor együtt volt A CSALÁD. Az egy kicsit segít. Szerencsére közös emlékek vannak rendesen, remélem kitart. Ki kell, hogy tartson. A gyerekek rugalmasak, sokkal rugalmasabbak mint mi, felnőttek. Ők jól vannak. Legalábbis ezt mondják. Nem tudom, hogyha másképp lenne elmondanák-e elvégre ha kimondják, ha leírják, konkrétan szembesülnek a ténnyel, hogy valami nagyon nincs rendben. Addig jó míg ebbe nem gondolnak bele, addig talán boldogok. Nagyon remélem, hogy azok.
