…avagy 53 km, két nehéz zsák, két és fél nap.
Nemrégiben ismerkedtem meg a neten Vándorral, aki amellett, hogy a Magyar Túlélő Portál és a Késportál aktív tagja, bónuszként még a közelemben is lakik; így elvileg nem láttuk akadályát annak, hogy együtt menjünk néha az erdőbe, akár rövidebb, akár hosszabb utakra is. Most ez utóbbira került sor, egy – relatíve – hosszabb trekkingre, méghozzá az Ösvénytaposó Baráti Társaság által kiírt „Dornyay Béla Emlékút” c. túrára, amely a jelölésével kanyarog végig a Bakony kies tájain. Életem első túramozgalmas kiírásának teljesítésére készültem, pecséttel-ellenőrzőpontokkal, ahogy illik; Vándor meg már régen vett részt ekkora túrán, így ő is teljesen belelkesedett.
Day1
Az Úr kettőezer-tizennegyedik éve október havának tizenkettedik napját jelöltük meg indulásnak. A kiírás szerint (bár a túra bármelyik irányból teljesíthető) a porva-cseszneki állomásról kezdtünk el gyalogolni Csesznek felé. Indulásnál a vinyei állomáson, a vonatra való felszállás közben adódtak némi problémák Vándor teljesen új, egyedi tervezésű hátizsákjával: szerencsére nem volt vészes a dolog, orvosolni tudtuk. Porva-Cseszneken épp nyitott a büfé, betoltunk egy kávét, majd a hétvégi amatőröket gyorsan magunk mögött hagyva kapaszkodni kezdtünk felfelé az Aranyos-völgy irányába.
Mélyúton, majd dzsindzsában, végül időszakos vízfolyások medrében vezetett a jelzés, egészen jól követhetően. Csesznek közelében már tisztább volt a terep, a nap is hétágra sütött (nagyjából majdnem nyári meleg volt az egész túránk során), a várat már messziről látni lehetett. Az ellenőrzőponthoz le kellett térni a jelzésről, be a faluba egy étterembe, ahol a pecsét mellé két Soproni Démon márkájú söritalt is kértünk, melyeket kineveztünk tízórainak. Az étterem teraszán ültünk le, ahol a helyi viaferratás sráccal is összefutottunk (Cseszneken van két Via Ferrata-útvonal, teljeskörű szolgáltatással).
A tízórai után visszagyalogoltunk a jelzéshez, és egy igen csiricsáréra dizájnolt lépcsőn mentünk fel a 82-es útra. A beton szélén gyalogoltunk jó kétszázötven métert, majd az út végre letért balra, hogy szépen kaszált mező mentén kezdjen emelkedni a Kis-Zörög-oldal lábához.
Innentől kellemes, enyhén emelkedő úton haladtunk jó ütemben Vinyéig. A Sárga jelzés volaképpen megkerüli a Csesznek és Vinye között emelkedő Zörög-tető 494 méter „magas” ormát. A Kőpince-forrás és a barlang közelében már ismét megjelentek a „hétvégiek”: mindenfelé gyerekzsivaj, valamint decathlonos felszerelésben pompázó „turisták” mozgolódtak. Míg Vándor helyet keresett a büfénél (hatalmas tömeg volt), addig én pecsételtettem a Pokol Csárdában. A Csárda igen jó hely, de mi ebédnek a büfében fellelhető, messze földön híres tönkönybúzából készült medvehagymás-tejfölös lángost akartuk: és így is lett. Kaja, meggymárka, kávé, kis pihenés. A mai napi penzum (22km) felénél tartottunk, pontosan a terv szerint, tartva a nagyzsákos túrákra jellemző 3 km/h sebességet.
A tömeget hátrahagyva a betonon indultunk tovább. Érdekes érzés volt, hogy ahol jó pár órával felszálltunk a vonatra, ott most gyalogosan haladunk át, egy jókora kör után…
Az út betonon vitt a Hódos-érig, onnan kezdődött a monoton, bár látványos helyek mentén alattomosan emelkedő kemény, murvás út. Útközben a vinyei bérlovaskocsi előzött be minket, rajta kényelmesen terpeszkedő családdal, akik alaposan meg is bámultak minket, a két talpast a nagy zsákokkal 🙂 Vándornak itt kezdte érezni a bal talpa, hogy a beton/murva nagy cuccal és hosszan tálalva meglehetősen antiturista dolog. Közel 5 km-t kellett ezen a kellemetlen talajon gyalogolnunk, amikor végre a Kopasz-hegy tövében a jelzés végre rátért egy erdészeti útra.
Itt már nagyjából a Porva-Csesznek állomás „magasságában” voltunk, azaz csak bő 3 km maradt hátra a szállásunkig, a porvai Hóvirág Panzióig. Kissé fáradva-sántikálva érkeztünk be a faluba: előtte a kaszálókon több családot is láttunk kutyát (vagy lovat) sétáltatni, és egy futó emberke is elhaladt velünk szemben (ennek később még jelentősége lesz).

Feltűntek Porva fényei. Örültünk.
A panzió – amely praktikusan egybeépült egy ABC-vel – igazi antibushcraft szállás volt, ággyal, tévével, hűtővel és mikróval, meg persze a teljesen tiszta és kulturált zuhanyzóval. Kipakoltunk, megvacsoráztunk, majd fürödtünk és a végén megszemléltük egymás felszerelését. Kihagyhatatlan program volt persze a késtapi: én Vándor Kilden Koboldjával ismerkedtem, ő pedig Spyderco és Opinel eszközeimet szakértette meg.
(Szakbarbárok kedvéért: nála a Kobold, egy Leatherman meg egy hazai bicska volt (Szerszámedző éltárs gyártmánya); nálam egy Mora Bushcraft Survival és egy Kershaw Cryo II Blackwash. Vándor mindhárom eszközét hasznosította; én csak a Morát használtam, a bicska csak úgy jött, mert szeret kirándulni.)
Az éjjel számomra nyugodalmasan telt, Vándornak nem annyira, mert az egyik oldalról gyereksírás és mászkálás volt (szomszédaink részéről), a másik oldalról meg állítólag én horkoltam 🙂
Day2
Vasárnap reggel a gyors reggeli után a helyi ellenőrzőpont (nevezetesen: Pencs Büfé) előtti padokon kezdtünk: kávék, pecsételés, szerelvényigazítás, elgondolkodás, hogy mi is lesz ma. Nálam a trekking ősi alaptörvénye, hogy az első nap lelkes, a másodikon már nehéz a zsák és fáj a talp, a harmadik már megszokott, és utána már az embernek kifejezetten hiányérzete támad, ha nem gyalogolhat és nincs a vállán legalább húsz kilós cucc 🙂
Azt tudtam, hogy ma rendkívül sok beton lesz, de azt is, hogy nem nagyon lesznek nagy emelkedők. A ma esti szállást a Ráktanyára képzeltük el, sátorban. Meg is beszéltem előzetesen a kezelővel, hogy ott aludnánk, nem is volt ezzel problémája, sőt, felajánlotta, hogy hagynak ott nekünk egy üvegben vizet; a Bakonynak ezen a részén ugyanis nem túl sok működő forrás van, és persze 21 km után már sokkal boldogabb érzés a helyben talált éltető nedű, semmint hogy még plusz kilométereket kelljen megtenni vízszerzés ürügyén.
Nekivágtunk hát a mai penzumnak. Sikerült negyed kilenckor elszakadnunk a kocsmától, és rövid, negyedórás gyaloglás után már a falut is bőven elhagytuk. Itt nagy meglepetésemre két idősebb turista jött szembe, a fene tudja, honnan – talán a közeli Szépalmapusztáról? – érkezhettek.
5 km megtétele után pecsételtünk a Szépalma Hotelben, majd a hotel mögött a kis kacsaúsztatónál leültünk a padokra tízóraizni. Innen remek kilátás nyílik a közelben magasodó Kőris-hegyre, amely a Bakony legmagasabb csúcsa, és sok helyről messziről felismerhető a csúcson lévő hatalmas golflabdáról (katonai radar). Most is megcsodáltuk volna, ha nem lett volna orbitális köd: így csak a hotel lovait, kacsáit és szállóvendégeit nézhettük meg alaposan. Minket is megbámultak persze, egy úr oda is jött érdeklődni a pecsételős turizmus lényegéről és mibenlétéről.
A hotel után az út a Pápai-lapos felé emelkedik, ahol nagyjából másfél kilométer és járhatatlan dzsindzsás szakaszok után rátér a Bakonybélbe vezető betonra. Ez az út volt a mai mumus: a tegnap már kikezdett talpainkat ez ma alaposan rendbe rakta. Gyöngéd 8 km következett a következő tervezett pihenőig ezen a szilárd burkolatú valamin, útközben érintve az Erdészeti Feltáró út emléktábláját és a Pörgöl-barlangot, ahova most valahogy nem volt kedvünk felmászni 🙂
Útközben pár kerékpárossal, két igazi gombásszal és a már-már hagyományos futó emberkével találkoztunk szembe. A falu alsó végére értünk be, onnan még keresztülvágtunk a falu közepéig, ahol a pecsételőhely, a bakonybéli Hársfa Vendéglő (kaja nincs, csak pia) teraszán, otthonos fapadokon kezdtük meg röpke kétórás ejtőzésünket. Innen a szálláshelyig már csak röpke 6,2 km volt hátra.
Ebéd címszó alatt fejenként két Soproni Démon is lecsúszott (úgy látszik, ez lett a mostani trekking hivatalos söre), némi szendvicsek, magok, aszalt gyümölcsök. Volt két helyi, rutinos eb, akik végül csak kikoldulták maguknak a kolbászt, valamint ide-oda ingáztak köztünk és a túloldali pizzériába letelepedő nagyobb túrabringás társaság között. Egy helyi hölgy próbálta hazahívni őket, de a kutyák nem foglalkoztak vele: szerintem pontosan tudták, hogy egy ilyen napos, turistákkal teli hétvégi nap végére ők mindenféle finom cuccal a gyomrukban mehetnek majd műszak végén haza… 🙂
Délután háromig pihentünk, aztán felcuccoltunk és ismét nekivágtunk. Kábé száz méter után Vándor bal talpi vízhólyagja úgy döntött, hogy ennyi elég, és kidurrant 🙂 Itt némi leukoplasztozás következett, majd caplattunk tovább a Borostyánkút, és azon túl a Ráktanya felé.
Pár pihenő beiktatásával negyed hatra felértünk a házakhoz, ahol a beígért üveg víz helyett egy egész nagy marmonkannányi vizet találtunk. Persze most is túl voltunk biztosítva: míg napközben csak fejenként egy-egy liter vizet cipeltünk, Bakonybéltől Vándor is teletankolta mindkét kulacsát, és én is feltöltöttam a plusz másfél literest, mert mi van, ha a ráktanyások megfeledkeznek rólunk…? Így viszont minden nehézséget feledtetett a tanya tulajainak jószándéka, ezúton is köszönet nekik, annyi vizünk lett, hogy akár még fürödhettünk is volna, ha kell 🙂
Táborverés, vacsora, alvás. Én ügyesen az egyik ház teraszára tettem be a kétszemélyes monodome-ot, hogy még a harmat se szálljon rá; Vándor kölcsönkérte a pontosan 137 centire kihúzott botjaimat, és felpróbálta a vadiúj négyszemélyes, optikai terrorral felérő álcázású, terepmintás, fényvisszaverő zsinóros sátrát. Csak a külsőt húzta fel, az alvást a beakasztható hálófülke helyett egy nyári hálózsák+bivakzsák kombóban tervezte kipróbálni. Én nem kísérleteztem, a három évszakos hálózsákomat hoztam el most is, amit télen-nyáron csak takaróként használok, lévén, hogy marhára nem vagyok fázós alkat. Sátorverés után főzőcskéztünk egy kicsit, teszteltük az én új Primus Express főzőmet (nagyon jó!), majd tisztálkodás és elheverés, ki-ki a maga sátrában. Mindig olvasok lefekvés előtt, de most azért pár oldalnál nem jutottam tovább 🙂 A tizenegy óra körül menetrend szerint érkező, ételmaradékra vadászó rókát én már nem is hallottam, csak Vándor mesélte, hogy itt volt, de a horkolásom végül is elijesztette. 😀
Day3
Ködös-párás, hűvös reggel ért minket a tanyán. Reggeli és összecuccolás után elég hamar elindultunk, hiszen ma már ugyan csak 11,4 km volt hátra az útból, ellenben az egyetlen nekünk megfelelő busz Herendről indult 12:40-kor. Természetesen a rám jellemző túlbiztosítás azért itt is megvolt: ennyi idő alatt még négykézláb vagy hason csúszva is el lehet érni buszt; de az utolsó napra tapasztalatom szerint érdemes kicsit bővebben rászámolni a menetidőt. Vándort ráadásul – elmondása szerint – erősen demoralizálja, amikor már hazafelé kell menni. Nálam nincs ilyen érzés, én szeretek hősként megtérni az erdőből, és megosztani az élményt és a képeket otthon ülő, punnyadt ismerősökkel. 😀

Az Augusztin-tanya
Az út nehézkesen indult: az alig 1 km-re lévő Augusztin tanya előtt a jelzések eltűntek, majd a villanyvezetékek alatt alig járható dudván vezettek keresztül. Szerencsénkre ez egy rövid szakasz, utána jól járható, bár itt a szétgyilkolt talpainknak nem annyira jóleső köves-murvás, néhol erdészetivel váltakozó úton haladhattunk. Szép ligetes erdőkben gyalogoltunk a Középső-Hajag csúcsán álló tornyok fel, elég jó tempóban, így a tízórait (sör nélkül) már a Bakonyi Rádiós Klub házánál költhettük el, megszemlélve a tornyokat, a házat és a helyi Bear Grylls-játszóteret.
A Hajag után elhaladtunk az egykori katonai bázis, majd egy „Óriás Pöfeteg tanösvény” és a Ferencháza-pihenő mellette.
Innen lefelé vitt az út. Még egy helyen álltunk meg, 4,5 km-nyire a végcéltól, hogy Vándor benyomjon egy kávét, én meg egy zacskó szárított marhahúst. Aztán leereszkedtünk a Hegyi-pusztához, ahol is bősz tehenek figyelték minden lépésünket. Innentől Herendig kisebb-nagyobb dombokon és villanypásztorokon átkelve nyílt, napos terepen haladtunk, ami ebben a nyári melegben így az út végére különösen jól esett, mert borítékolható volt, hogy csuromvizesen érkezünk majd meg a kulturkörnyezetbe. Meg persze sárosan is, mert az út vége felé szépen – pocsolyákban – lemosódott bakancsaink néhol megint tövig merültek a sártengerbe. 🙂
Herend előtt természetesen felbukkant egy futó srác, szemből érkezve… Ez egy ilyen futós vidék, no.
Végül jóval a busz indulása előtt elértünk a herendi betont. Elbattyogtunk az utolsó ellenőrzőpontig, amely szintén egy jobbfajta presszónak bizonyult. Ma már csak gyümölcslé és kóla jutott, lévén, hogy ígértem Vándornak egy hazafuvart, mivel neki nem jutott teljesen hazáig busz.
Egy átszállással, és egy rövidke autóúttal, de rengeteg jó élménnyel megrakodva érkeztünk haza. Az otthon kényelmében elmélázva összegeztem a túrát: legközelebb nem kell pálinkát sétáltatni (nyáron felesleges), elég lesz valamivel kevesebb ennivaló is (nagyon sok bevásárlási lehetőség volt útközben); ellenben nem árt egy papucs (Vándornak volt), hogy a kulturszálláson ne mezítláb kelljen közlekedni (a fullsáros bakancs helyett).
Minden más szempontból merem ajánlani ezt a nem túl nehéz, de nagyon szép, a fél Bakonyt átszelő utat bárkinek, aki szereti az ilyesmit.