A múlt hétvégi, Csiklingvárnál lefolytatott laza sátorozás után (amit én „iskolaköszöntőnek”, Zsolt fiam viszont makacsul „nyárbúcsúztatónak” hívott) elhatároztam, hogy ideje megszemlélnem az Országos Kék egy számomra eddig ismeretlen szakaszát, ahol szégyenszemre még sosem jártam, pedig relatíve itt van a közelemben. A Szárliget – Kőhányáspuszta közötti szakaszról van szó, amelynek a kőhányáspusztai részén már voltam ugyan, de csak egy nagyon rövid, mindössze két kilométeres távon.
Szerdán reggel felkaptam hát a 6:22-es buszra, ami elvitt egészen Felcsút bejáratáig; ott egy másik buszra átszállva jutottam el Szárligetre. Fél kilencre már ott is voltam a túra kiindulópontján, a szárligeti vasútállomás rozsdásodó, erősen szocreál stílusú felüljárója előtt.
Az út keresztülvág a falun, majd a napok óta esőben ázó földekre vezet ki. A két túrabotom már régóta alapvető segédeszköz, de most kifejezetten örültem, hogy eljöttek velem. Ugyan épp nem esett semmi az égből – viszonylag meleg, de irtózatosan párás időt fogtam ki -, az út viszont vagy csúszott, vagy csak szimplán elsüllyedtem benne. A két bot segítségével azért elég jó ütemben lehetett haladni a sárban.
Egy betonutat keresztezve a netről már ismert, híres Birka Csárdához jutottam. Korán lévén még zárva volt, csak a hátsó fronton parkolt pár kocsi, a személyzet bent az udvaron tevékenykedett. A betonút tovább kanyargott az erdőbe, balról egy tó, jobbról egy vízház, majd tágas legelők, patak és romos gazdasági épületek következtek.
A romok egy részét ismét használni kezdte valaki, aki épp nem volt otthon, mert a birkákat legeltette a mező túlvégén. Ahogy feléjük közeledtem, a legelőt övező bozótból egy lelkesen lihegő, hatalmas róka csapott ki előttem olyan tíz méterrel, és egy pillantásra sem méltatva továbbloholt a birkák felé…
A Csákányos TH következett. Szemmel láthatóan lakják és működik, de most néma csend volt: a nyitott és üres garázs láttán arra jutottam, hogy a kezelő épp elment a dolgára valahová. Megállni itt úgysem akartam, indultam tovább – némi csalánokat leküzdve – a Mária-szakadék felé.
A szakadékban aztán olyan gombakánaán kezdődött, amilyet immár hétéves gombászpraxisom ideje alatt még soha nem láttam. Hatalmas folyásokban őzlábgombák, csiperkék, galócafélék; rengeteg kis ehetetlen fajta, valamint óriás pöfetegek hármas-négyes csoportokban… Sajnos a szakadékban olyan pára volt, hogy a fényképek nagy része értékelhetetlen, de azért próbálkoztam. 🙂
Rövid, de kitartó kaptatókkal egyszer csak felértem a képesfáig, aminek a láttán nagyon megörültem neki, hogy nem éjszaka és nem ellenkező irányból jöttem erre, mert eme művészi alkotás láttán éjjel, ha hirtelen emelem rá a lámpámat, tuti összefosom magam ijedtemben.
Erre nincs magyarázat… 🙂
A következő érdekesség a körtvélyesi Erdei Temető volt. Leírást nem adok, a képen minden látható 🙂 A lényeg, hogy olyan sírkövek vannak itt, amikről már rég lekopott minden; meg olyanok, amiken világosan kivehetőek pl. az „elhunyt 1892-ben” típusú évszámok…
Újabb kilométerek, újabb gombadömping. Piruló őzlábgombák körei szaporodtak el, meg sok-sok csiperke, foltokban. Egy kis tisztáson az út mellé dőlt öreg cseresznyefa törzsén pihentem negyedórát, benyomtam egy szelet csokit és ittam vagy fél liter vizet. Ekkor kissé beborult az ég, de aztán amint továbbindultam, el is oszlottak a felhők.
Jött a Vitányvár, majd az ereszkedés Szarvaskút felé. Közben meg a híres Rockenbauer-emlékfa, ami sokat fejlődött azóta, mióta legutoljára erre jöttem. Szemmel láthatóan hagyomány teremtődött, mert elkezdték a furcsán faragott arcképet körbeszögelni mindenféle túramozgalmi jelvényekkel (és egyebekkel is). A legjobb a fát övező nemzetiszín szalagra kötött paracord pillangó volt. Viva la allparacord.eu! 😀
A vár alatt nem sokkal a sok óriás pöfeteg közül leszedtem egy gyermekfej nagyságút, hogy ezzel dúsítsam majd fel a vacsorára tervezett levest.
A Szarvaskútnál eddig kétszer jártam, egyszer sem folyt belőle a víz: most igen. Gondolom most is csak azért, mert arra számítottam, hogy nem fog, ezért 4 liter vizet cipeltem otthonról a hátizsákban, plusz egy fél literes kólát… :/ Meglepetésemre (a működő forráson felül) egy erdei közmunkás srác is itt volt, serényen lapátolt körbe egy frissnek tűnő betonkoszorút. Úgy tűnik, ezt a helyet is utolérte a helyi erdészet, és az évekkel ezelőtt összedőlt, szétrothadt pihenőt most teljesen felújítják.
Innen már csak pár kanyar, és meg is érkeztem kétnapos sétám első táborhelyére, a Mátyás-kútra, és az ahhoz tartozó pihenőre. Szomorúan láttam már messziről, hogy a fedett pihenő itt is megszűnt, összerogyott (pedig nagy poén volt, alatta volt a tűzrakóhely). Néhány padot is kivettek a helyéről, cserébe viszont a régi pihenő helyén egy új betonkoszorú fogadott: tehát itt is dolgozik az erdészet! Ennek az ebédem elköltése után bizonyítékát is kaptam, mert fél kettő körül megérkezett a platós, lerakott négy közmunkást azzal a barátságos meghagyással, hogy pucolják körbe a sáros, agyagos földtől a betont. Az erdész távozása után a szokásos egy lapátol (anyázva) három nézi (anyázva) felállás alakult ki. Akaratlanul is hipermély betekintést kaptam a közmunkás/erdész viszonylatba, meg hogy miért van alapjaiban elbaltázva ez az egész, a „nemígykellettvolnaverjembele”, „annyáérnemküldikiamarkolót”, meg ilyenek. Szórakoztató egy két óra volt ez így, nesze nekem erdő csendje 🙂
A kút természetesen itt is tiszta erőből üzemelt, életemben először láttam, hogy víz jön belőle…
A munkások távoztával még volt némi forgalom: jónéhány kerékpárost láttam (itt megy el egy erdei betonút a ház előtt); vadász bácsi érkezett az unokájával és egy kannával, hogy megtöltse forrásvízzel (a kannát, nem az unokát); nagyzsákos turista mosott lábat, töltött vizet, és ment tovább Várgesztes irányába.
Aztán este fél hét tájban megérkezett egy szakállas, fiatal srác, jókora cuccal. Kiderült, hogy ő is itt fog aludni, úgyhogy hamar megosztoztunk a ház tornácán, majd beszélgetni kezdtünk. A srác Kiskunhalasról indult (ott lakik), gyalog, és a Kék Kört járja. Éppen 55. napja volt úton, amikor itt belém futott. A tavalyi félresikerült Kékem után pontosan tudtam, mit művel a srác, így megemeltem előtte a kalapom. Egész este beszélgettünk a túráról, felszerelésekről, gombákról, nagyvilágról, és még közös barlangász-ismerőst is találtunk. A srác pedig másnap reggel, amikor felvette a „Cefre” feliratú pólóját, teljessé tette a két napos túraélményemet 😀 Innen a blogból is üdvözlöm újra, és kitartást és sikert kívánok neki a hátralévő útjára!
Másnap reggel a közös reggelizés és kávézás után összecuccoltunk, és ő elindult arra, amerről én érkeztem, én pedig tovább az utamon, Várgesztes felé.
Várgesztestől már nem maradt sok, mindössze 4,5 km utam végéig. A faluban a közértben benyomtam tízóraira egy Mars szeletet és vettem egy félliteres kólát is, hogy valami ízletes is legyen a maradék víz mellé. (A zsákom egyébként egészen könnyű lett, hogy négy helyett csak egy liter vizet cipeltem…) A sárban tocsogó vízmosásokon át vezető úton ismét rengeteg gomba jött szembe. Fotózgattam, nézelődtem, itt-ott megálltam bogarászni, hiszen rengeteg időm volt még az előre kinézett busz indulásáig.
Egy helyen egy fiatal pár jött szembe. Furcsa volt, hogy szeptemberben, munkanapon is van forgalom az erdőben, de hát persze nem volt ezzel semmi baj.
Fél tizenegy után értem be a buszmegállóba: bő másfél órám volt még a buszig. Kőhányáspuszta egy nagy, infrastruktúra nélküli hely, se bolt, se kocsma, a helyiek a közeli Gánton intézik ezen ügyeiket. Szerencsére a buszmegállóban egy régi fabódé áll, benne paddal, így kényelmesen elhelyezkedve olvasgattam, közben szárítottam az átizzadt ruhát, és ettem is egy keveset. Az idő repült, a busz jött, és délután fél kettőre már visszaértem az otthonomba.
Bár ez igen rövid, kényelmes kis séta volt inkább, nem annyira komoly túra, mindenképpen megérte. A hihetetlen gombamennyiség, a szociológiai tanulmányúttal felérő munkások, az 55 napja úton lévő kolléga örökre szóló élményt szereztek.
