Nemrégiben a GPS turistatérképének frissítése közben ütötte meg a szememet egy szó, amely, valljuk be, eléggé hülyén hangzott itt a kies bakonyi környezetbe belehelyezve: „kőpiramis„. A szó a Fejér megyei Iszkaszentgyörgy neve mellett szerepelt, méghozzá majdnem közvetlenül. Azonnal felvijjogott bennem a vészlámpa: mi a lótúró az a kőpiramis a Bakony aljában…? Rögtön tudtam, hogy nekem ezt látnom kell, még ha számomra fontos kalóriákat kell is elégetnem a folyamat közben. 🙂
Iszkaszentgyörgy kb. 10 km távolságban nyílik Székesfehérvártól; tőlünk kicsit több, kerékpárral mintegy 26 kilométert kell megtenni, keresztül a Gajavölgyön, el a csurgói víztározó mellett, átszelve Kincsesbányát és némi erdőt, de végig kis forgalmú vagy erdei utakon. Ráadásul aki még nem járt ott, annak a Gajavölgy is maga lesz a csoda, a maga szurdokos-patakos-tavas hangulatával.
Mivel az idő a választott napon sajnos eléggé esőre állt, ráadásul csak a délelőttöt tudtuk a titokzatos piramisra áldozni, most mégiscsak autómobillal mentünk. A jeles eszközt az iszkaszentgyörgyi Amadé- (Bajzáth-, Pappenheim-) kastély 06-22 között szabadon használható parkjának parkolójában, árnyas fák alatt tettük le; innen körbesétáltunk a kastély frontja mellett, be az udvarra, ahol jelenleg az általános iskola működik.
A Szent Wikipédia szerint a kastély volt már minden, csak vízihulla nem:
„A második világháború után az üresen maradt épületet a szovjet csapatok kórháznak rendezték be, majd az épületet görög menekültek lakták. Utána rövid ideig üdülő volt, majd az 50-es évek végén a Bauxitbánya Vállalat munkásszállót működtetett benne. A 60-as évek elején a községi tanács kezelésébe került, itt működött a tanácsi hivatal, a rendőrőrs, a gyógyszertár, a postahivatal, egy vegyesbolt, a művelődési ház helyet kapott klubokkal, könyvtárral, mozival, itt volt az OTP, az Autójavító vállalat, gyermekgondozó, iskola, valamint itt lakott 10 család: pedagógusok, egészségügyi dolgozók szolgálati illetve bérlakásban. 1985-ben megkezdték az épület felújítási munkálatait, lecserélték a teljes tetőszerkezetet. 1995-ben az önkormányzati hivatal kiköltözésével a teljesen felújított barokk szárny üressé vált és a Kincstári Vagyonkezelő Intézet kezelésébe került.”
Az iskola a kastélyban. Laza, nem…? 🙂
Gyógyszertár állott, most kőhalom
Tilos, értem…?
Romos, és romlik folyamatosan…
A parkoló felől érkezvén ez a látvány fogad
Az iskola (vagyis a kastély) udvarán egy pöpec tornapálya mellett vágott be egy mélyedésbe az az ösvény, ami nekünk kellett, hogy a 
utat elérjük. Az ösvényke félig-meddig gondozott, járható, kissé csalános és látszik rajta, hogy az egykori kastélypark nagyon is rendezett lehetett. A jelzett turistautat hamar elértük (az egész séta mindössze cca. 4 km), és emelkedni kezdtünk a domboldalban felfelé. A jelzéseket nem árt figyelni, mert a parkot és a hegyet keresztül-kasul szelik az elágazó, egymásba visszatérő, labirintusszerű ösvények és utak.
Az emelkedő végén egy csodaszép szikes-köves rét, fenyőligetek és egy emberáldozat után kiáltó, réginek tűnő kőasztal várt. A kőasztal mellett néhány modernebb pad+asztal is várja a fél kilométeres sétától már halálosan elfáradt vándorokat (a mi Zsoltunk is ilyen típus 🙂 ). Most azonban inkább a kőasztallal – pontosabban a kőasztalon – játszottunk. Mármint ők felmásztak, én fotóztam őket. Közben lovasok is érkeztek és távoztak, miután köszöntünk egymásnak (és a lovaknak is persze). Az egyik ló – csikó volt még – kissé tartott tőlünk, kőasztalon ácsorgó furcsa idegenektől.
A kőasztalos bulitól újabb 150-200 méterre, de szintben nem sokkal magasabban építette meg a Verga a szerintem teljesen értelmetlen kilátót (Csillaghegyi-kilátó). Körpanorámát itt senki ne várjon; sőt, igazából a kilátó körül magasodó fenyők közötti réseken lehet csak kukucskálni. Jelen állapotában ez a jóléti berendezési tárgy leginkább csak egy nagyobb esőházként funkcionálhat… :/
A kilátóból nemsokára visszafelé indultunk. Kipislogtunk egy másik mezőre, ahol például sokkal érdekesebb lett volna kilátót építeni; de itt meg csak egy rozsdás vasoszlopra tellett.
Kigyönyörködvén magunkat a páratlan kilátásban (és a fura alakú fenyőkben), elindultunk végre mai sétánk célja, a piramis felé.
Az eredeti kőpiramist bizonyos gróf Pappenheim Szigfrid állíttatta az egyik öngyilkosságot elkövetett családtagja emlékére. A piramist később leamortizálták, és idén a Verga Zrt. építette újjá, amit igen jól tett, mert ezzel valószínűleg feldobják kissé a turizmust Iszkán (én is többször fogok ide jönni, már most tudom).
Akit érdekel, annak itt egy cikk a piramis átadásáról.
A piramistól, cédrustól és esőháztól a szokásos kávé és lébecolás után már csak a visszaút volt hátra. A Kastély Tanösvény szépen táblázott úton vezetett le minket a hegyről, keresztül a szőlőspincék között, majd a szépen felújított iszkaszentgyörgyi utakon egészen a parkolóig, ahol az autónk várta lelkesen, hogy vele is foglalkozzunk végre.
A pár órai könnyed séta mindenképpen megéri, mert lássuk be: nem túl sok kőpiramist láthatunk az országban. Nekünk mindenképpen tetszett.
