A Titokzatos Vértesi Teknőc…

…aki szembejött. 🙂

Az egész úgy kezdődött, hogy megint nem bírtam magammal, így a párom a nevezetes szombati napon (ami másoknak péntek volt, ledolgozandó a múltkori hosszú hétvégét) elvitt Csókakőre, egészen a vár alatti parkolóba. (Jó, ha tudjátok, hogy a parkolót hétvégenként fizetőssé tették.) Ott megszabadult tőlem és degeszre tömött hátizsákomtól, hogy kedvemre elgyalogolhassak az általam eddig még sosem látott Mindszentpusztáig, majd az ott eltöltendő éjszaka után másnap – azaz vasárnap – Mór városáig.

A séta egy kellemes kis kaptatóval kezdődött. A  jelzés itt a Vár-völgyet követi, azon emelkedik fel a hegyoldalba. Bár már többször is jártam erre, ennek ellenére emlékeimben sokkal komolyabb emelkedőre emlékeztem; így egyfolytában azon spanoltam magam, hogy „na majd mindjárt… majd mindjárt emelkedni kezd… Mindjárt megszakadsz majd felfelé menet…” – aztán egyszer csak fent álltam a Határ-nyiladék makadámútján.

Innen az út egészen le Gántig kellemes, dinamikus, nem sok emelkedő-lejtő található benne, még ekkora nagy zsákkal is lendületesen lehet haladni. Én nem siettem, élveztem a jó időt, az erdőt, a nyugalmat.

Az Országos Kékről letérve – mondván időm, mint a tenger – elsétáltam a Géza-pihenőig, hogy kulturistához illően padon/asztalon fogyasszam el kései reggelimet, ne a földön ücsörögve, mint valami tücski-hajcski embör. 🙂 Útközben a helyi vadállományból a „lepke”, valamint a „sárga gévagombát rágó csiga” elnevezésű fontos fehérjeforrásokat csodálhattam meg.

Az út innentől átvált lejtősbe. Elhaladtam a már ismert Hajdúvári vadászház mellett, majd leereszkedtem az Antal-árokban a Gánt felé vezető útra. Itt ért az első komolyabb meglepetés, amikor az úton Gánt felől egy messziről látható, púpos fekete valamit láttam meg. Ahogy közelebb értem hozzá, akkor már az is látszott, hogy az a valami bizony mozog…

Hogy ez most honnan került ide és miért, lövésem sincs. Ahogy megálltam mellette ijedten bújt el, de aztán kíváncsian kukucskálni kezdett, hogy vajon fotózom-e még vagy végre továbbmentem. Jókora példány volt, jó két tenyérnyi páncéllal. Vízről nem tudok a közelben. Van valakinek ötlete…???

A teknőctől, miután kiszórakoztam magam, érzékeny búcsút vettem. A Gánti-barlang alatti tisztáson pihentem egy negyedórát (most már a 13. kilométerben voltam), majd nekieredtem. Úgy terveztem, hogy pont délre érek be a faluba: így is lett. A központban az élelmiszerboltban egy kedves, kedélyes hölgy szolgált ki, akivel jót beszélgettünk, annak ellenére, hogy csak két sört és egy üveg üdítőt vettem, tehát nem én voltam számára a nap biznisze… 🙂 Az üdítőt nyomban magamhoz is vettem a bolt melletti árnyékos, hűvös lugas egyik padján ücsörögve. Elintéztem a telefonálni- és facebookozni valókat is, hiszen eleddig nem igazán volt sehol térerőm. Megpróbáltam a tervezett szálláshelyet felhívni (a mindszentpusztai kulcsosházat), de az egyik számuk nem volt kapcsolható, a másikon meg azt mondták, hogy az egyiket kell hívni kulcsosház ügyben…

Jó félóra pihenő után összeszedtem magam. Már csak 6 kilométer volt hátra a mai napi tervből, ellenben Gánt volt az utolsó vízvételi lehetőségem, ezért az egyik közkútnál megtöltöttem az eddig üresen cipelt 1 és 1,5 literes kulacsaimat. Ha a térkép nem hazudik, akkor innentől Mórig semmi sincs, ahonnan vizet szerezhetek, így nincs mese, ezeket vinni kell.

A poros úton, nyílt mezők mellett eredt neki az út Mindszentpuszta irányába.

A súlytöbblet (nem csak az enyém, a plusz vizeké is) megtette hatását: itt már azért óvatos, megfontolt nyugdíjas stílusban evickéltem előre. A nap folyamán először más emberek is felbukkantak: egy csapat szembe jött, egy fiatal pár beelőzött, egy szintén komótosan haladó urat én értem utol. Aztán az utolsó kaptató tetején egy kerékpáros úr ért be engem, aki leszállt, kezet rázott velem, és majdnem végig mellettem maradt. Oroszlányi illetőségű volt, nyugdíjas, aki napi 40-50 km-et tekereg az erdőben: biciklizik, gyalogol, gombászik. Elmesélte, hogy volt a mostani Gerecse 50-en, simán meg is csinálta. Elég sokat tudott az erdőről, és eléggé egyformán vélekedtünk sok mindenről: kellemesen telt az idő.

Belefutottunk egy út szélén falatozgató párba is, ahol a hölgytag megdobogtatta a szívemet, mert nála is egy Alto Alfa30 zsák volt (az az EDC zsákom), valamint hozzám hasonlóan ő is Alto fanatikus volt 🙂

A kellemes társalgás aztán a  és a  kereszteződésében megszakadt: az úr jobbra, én meg balra mentem. Innen már csak 200 méterre volt mai reménybeli szállásom.

Mindszentpusztára érve néma csend, lelakatolt kulcsosház és a netről már ismert romok fogadtak. Mindszenten négy ház áll: a jelenlegi kulcsosház, mellette a két régi kulcsosház életveszélyes állapotú maradéka; velük szemben egy fullra felújított, látszólag módosabb emberek lakta nyaraló. Most minden üres volt, így behúzódtam a romos házak udvarára, és ott kerestem sátorhelyet magamnak.

Miközben a sátorhelyet néztem ki (nem volt egyszerű, mert nem akartam éjjel arra kelni, hogy rám zuhannak a cserepek; máshol viszont nyakig ért a gaz), egy autóval megérkeztek a szemközti házba a tulajok. Három fiatalember volt. Beszédbe elegyedtünk, aminek az lett a vége, hogy beengedtek a kulcsosház udvarára, és megkínáltak házi pálinkával is. És még a sátorhely árát sem fogadták el! Mind kiderült, a kulcsosház egy családi vállalkozás kezelésében van, ebből a családból való volt a háromból két srác. Sajnos a házat gyakran feltörik, ezért mindig örülnek neki, ha van fent valaki.

Nagyon megörültem ennek, mert a romok és a kulcsosház körülményeit össze se lehetett hasonlítani.

Az urak aztán elmentek (a kőhányáspusztai házba bulizni; azt is ők kezelik), én pedig ettem, ittam, naplóztam, nézelődtem, majd elég korán nyugovóra tértem. Alapvetően ez egy tökéletes túranap volt, annak ellenére, hogy a gázfőzőmből elszivárgott az összes gáz, ráadásul olyan alattomosan, hogy nem is éreztem a gázszagot… Így a meleg vacsorát és a reggeli kávét kihagytam.

Reggel diszkrét esőkopogás ébresztett, amit hamarosan kárörvendően dörömbölő, heves zápor váltott fel. Egy félórát vártam, hátha abbahagyja, de sajnos nem akart jót tenni velem. Szakadó esőben nagyon gáz csomagolni, öltözni, reggelizni; ráadásul a kulcsosháznak kívül nincs fedett helye. A gázfőző után ismét áldottam az előrelátásomat (miért nem a hobókályhát hoztam, és miért hagytam otthon a ponyvámat…???), majd némi tanakodás után kiböktem magamnak a fáskamrát. Kis pakolászás után végül is oda menekültem be a cuccaimmal, és ott öltöztem fel és pakoltam el rendesen. A sátor persze csuromvíz lett, de hát ez már csak így szokott lenni ilyenkor; – majd megszárad.

Ez a második túranap sajnos már nem volt olyan szép, mint az első. Fotózni nem sokat tudtam, mert nem akartam elővenni a gépet a szakadó esőbe; a poncsó alatt nagyon melegem volt, és a kedvem sem volt az igazi. (Láttam egy hatalmas mezei nyulat és egy szép őzbakot is, de azokat se tudtam lekapni az eső miatt…) Így aztán módosítottam az eredeti terven, és Mór helyett Pusztavámra mentem be, jó 5 kilométert megspórolva a mai napra szánt távból. Az út ezen részét a  jelzésen már amúgy is jó párszor bejártam, így nem éreztem úgy, hogy a sáros/vizes/csalános bozótban küzdve olyan sokat veszítenék. Pusztavám előtt felhívtam a páromat, hogy jöjjön majd értem, így a faluba beérve egy fedett pihenőben átöltöztem, ittam némi vizet, majd vártam a felmentő autót, ami hamarosan meg is jött.

A nem túl sok kép a második napról:

u.i. : Ha valaki tudja, hogy az a teknőc hogyan és miért és merre, az ne kíméljen, írja meg! 🙂