Egy út. Több ezer kilométer. Egy ember. Rengeteg történet.
Van egy álmom.
Nem autóval szeretnék végigmenni Európán. Nem vonattal. Nem repülővel.
Gyalog.
Budapestről indulva szeretnék eljutni Santiago de Compostelába, lépésről lépésre, nap mint nap.
Nem azért, mert könnyű.
Pont azért, mert nem az.
Ez az út nem csupán kilométerekről szól. Arról szól, hogy minden reggel felveszem a hátizsákomat, kilépek a sátorból vagy egy zarándokszállás ajtaján, és elindulok. Esőben. Tűző napon. Fáradtan vagy éppen tele energiával. Ahogy az életben is mindig tovább kell menni.
Szeretném ezt az utat végig dokumentálni.
Nem csak a szép naplementéket.
Hanem a nehézségeket is – főleg azokat.
A hólyagokat.
Az esőt.
Az eltévedéseket.
Az embereket, akikkel találkozom.
Azokat a pillanatokat, amelyeket egyetlen turista sem él át, mert ő már másnap hazarepül.
Fotósként és outdoor felszerelések iránt régóta érdeklődő emberként számomra ez egy különleges lehetőség is. Valódi körülmények között szeretném megmutatni, hogyan teljesítenek a felszerelések több ezer kilométeren keresztül. Nem laborban, nem stúdióban, hanem ott, ahol tényleg számítanak.
Minden nap szeretnék fotókat, videókat és rövid beszámolókat készíteni, hogy azok is részesei lehessenek az útnak, akik otthonról követik.
Mielőtt azonban elindulhatnék…
Van valami, ami számomra fontosabb, mint a kilométerek.
A lelkiismeretem.
Hiszem, hogy egy ilyen utat csak akkor szabad elkezdeni, ha az ember nem hagy maga mögött rendezetlen dolgokat. Szeretném tudni, hogy azok, akiket itthon hagyok, biztonságban vannak, és a mindennapi életük ugyanúgy folytatódhat tovább, mint addig. Nem szeretném, hogy az én álmom mások számára terhet jelentsen.
Ha egyszer elindulok Budapestről, azt szeretném úgy megtenni, hogy nyugodt szívvel nézhessek előre, mert tudom, hogy mögöttem is minden rendben van.
Ez számomra legalább olyan fontos része ennek a vállalkozásnak, mint a megfelelő felszerelés vagy éppen a fizikai felkészülés.
Miért döntöttem úgy, hogy nyilvánossá teszem ezt az utat?
Sokan egyszerűen elindulnak, végigjárják az El Caminót, majd néhány fotóval és történettel térnek haza. Én más utat szeretnék választani.
A célom nem csupán az, hogy eljussak Santiago de Compostelába, hanem az is, hogy az odavezető utat végig dokumentáljam. Szeretném megmutatni a felkészülés hónapjait, a mindennapi kihívásokat, a találkozásokat, a kudarcokat és a sikereket. Azt, amit egy több ezer kilométeres gyalogút valóban jelent.
Hiszem, hogy egy ilyen expedíció akkor válik igazán értékessé, ha mások is részesei lehetnek. Ezért döntöttem úgy, hogy ezt a projektet nem egyedül szeretném végigélni, hanem azokkal együtt, akik kíváncsiak rá, követik az utamat, vagy akár támogatják is a megvalósítását.
Miért?
Mert hiszek abban, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet siettetni.
Egy több ezer kilométeres gyalogút nemcsak a lábakat teszi próbára, hanem a türelmet, a kitartást és az alkalmazkodóképességet is. Minden nap új embereket, új tájakat és új helyzeteket hoz majd. Lesznek könnyű napok, és biztosan lesznek olyanok is, amikor minden egyes lépésért meg kell szenvedni.
Sokan megkérdezik majd, hogy miért vállalok ekkora utat.
Erre nincs egyszerű válasz.
Talán azért, mert vannak célok, amelyeket nem azért választunk, mert könnyűek, hanem mert éppen a nehézségük teszi őket értékessé.
John F. Kennedy a Hold-programról mondott híres beszédében fogalmazta meg ezt a gondolatot a legismertebben:
„Nem azért választjuk ezt a célt, mert könnyű, hanem mert nehéz.”
Amikor először olvastam ezt a mondatot, még nem gondoltam, hogy egyszer ennyire közel fogom érezni magamhoz. Nem azért szeretnék elindulni Budapestről Santiago de Compostelába, mert ez a legegyszerűbb út. Éppen ellenkezőleg. Azért, mert tudom, hogy ez az út próbára tesz majd, és remélem, hogy közben engem is formálni fog.
