Zempl Én, avagy helló, Milicek

A tavalyi nemsikeres kéktúra után idén június 30 – július 2 között sikerült végre ismét eljutnom a Zemplénbe. A dolog apropója ezúttal az volt, hogy tavaly ígéretet tettem az Öregbence Vendégház tulajának, Matusz Imre úrnak, hogy jövök én még ide, akár családostul is; – és íme, az első ilyen alkalom meg is lett hamar. A legkisebb fiamtól – aki egyben a legnagyobb is – az egyik nagymama segítségével megszabadulva párommal együtt autókáztunk el a tőlünk laza 380 km távolságra lévő Füzérkomlósra.

Hűséges autónk elfuvarozta a testünket, csomagjainkat és a két kerékpárt (merthogy terveztünk kerékpározni is a környéken) a kicsiny, de tiszta és a fejlődés jeleit mutató falucskába. Reggel nyolckor indultunk, déli tizenkettő után sem sokkal oda is értünk, miután a GPS átvezetett minket mindenféle alig járható utakon, lévén, hogy okosan a „legrövidebb” stílusú útvonaltervet hagytam jóvá neki. (Vizsoly után kissé csodálkozó, kerékpárt toló helyiekkel mentünk szemben egy szemmel láthatóan sehová sem vezető földúton: de persze a GPS okos jószág, hamarosan ismét betont (vagyis betonnak nevezhető szilárd burkolatú utat) értünk, amin az első száz métert megtéve beláttuk, hogy a földút sokkal jobb volt…) 🙂

Érkezés és az előre megbeszélt helyen eldugott kulcs megkeresésének rituáléja után gyorsan becuccoltunk a házba, majd felkerestük a helyi kisboltot, hogy vacsoránk/reggelink legyen. Az ebéddel nem nagyon akartunk foglalkozni, hiszen azért jöttünk, hogy az ebédidő valahol a természetben érjen majd minket, nem pediglen a kulcsosházban. Így hát a gyors bevásárlás után egyből kerékpárra pattantunk, hogy megmutassam Andreának, merről is érkeztem tavaly ide, milyen nagyot is fejlődött azóta a vidék, amióta ő itt járt (ő ugyanis legutoljára gyerekkorában volt a Zemplénben).

Az új bicikliúton (10%-os emelkedő Füzérig, majd onnan annyira durva a várig, hogy inkább ki sem írták, nehogy elrettentsék a turistákat) kapaszkodtunk fel az első pihenőig, az Akasztó-hegyig. Itt az ismerős feszület fogadott a két fa között.

A Zemplénben az utóbbi években nagyon erősen nekihasaltak a turizmusból történő megélésnek, így azt kell, hogy mondjam, hogy a turisták ülepe igencsak fényesre van nyalva. Mindenütt vendégszerető, kedves emberek, faragott padok, árnyas pihenők vannak az út mentén; a frissen betonozott bringautakról, parkolókról, kerékpártárolókról (a napelemes MELEGVIZES illemhelyről) nem is beszélve. Cserébe persze a füzéri vár látogatása fizetős lett már egy ideje (a belépő 500 Ft felnőtteknek), és a vár alatt kialakított tágas parkolóban is ott figyelt már a parkolóőr; de hát istenkém, valamiből fenn kell tartani ezt a sok jóságot.

A parkolóban harsány gyermekcsapat zsivajgott. Annak ürügyén, hogy a bringákra is vigyáznia kell valakinek, csak Andrea mászott fel a meredek úton a várba körülnézni; én egy jól megérdemelt fél literes Coca Cola társaságában leültem egy padra, és egy darabig a kólásüveggel, majd a parkolóőrrel meg a büfés hölggyel beszélgettem (rengeteg helyi információra téve ezzel szert: többek között megtudtam, hogy nemsokára fent a várban is lesz büfé…)

Miután Andrea visszaérkezett, elzarándokoltunk a Szent Országos Kéken kb. kétszáz méterre lévő Vár-forráshoz. Mivel lazán, mindent tudóan és tévedhetetlenül emlékezetből indultunk neki feltolni a bringákat a meredeken emelkedő ösvényen, kábé háromszor annyit tettünk meg, mint kellett volna, mert egy nyiladékkal elnéztem az utat… Felmásztunk majdnem a vár magasságáig, amikor gyanakodni kezdtem, hogy én azért tavaly nem jöttem le ennyit a forrástól a parkolóig. GPS elő, jel befog, helyzet beazonosít. A forrástól északra voltunk, távolságban pár száz méterre, magasságban jóval feljebb 🙂 Vidám ereszkedés kezdődött, majd a megérkezés csodás pillanata. A forrás látványa, a víz íze kárpótolt, így Andrea sem akart mégsem tökön rúgni a felesleges sétáltatásért. Persze akkor még egyikünk sem sejtette, mi lesz másnap…

A forrás után hazatekertünk, élvezve, hogy az út végig lejt Komlós felé. A faluba beérve elgurultunk a Fehér Szikla alá, hogy megmutassam azt az ott kiállított mozdonyt, amit minden igazi kéktúrás lefényképez. Én tavaly nem fényképeztem le juszt se, idén bepótoltuk. A mozdonyhoz most volt bónusz helyi bácsika is, aki előtt a fűben egy gyermek méretű kerékpár hevert; – gyermeket viszont se közel, se távol nem láttunk…

A nézelődést híven teljesítve „haza”kerekeztünk, és a zuhany, vacsora után bevettük a szokásos Twin Peaks-adagunkat a laptopról. Zemplén, gyönge viharos este és Cooper ügynök: kell ennél több…? 🙂

És lőn este, és reggel: második nap. A reggeli helyett felvásároltunk a kisboltban található péksütik legjavát, hogy majd megesszük a vonaton. Ma tervünk az volt, hogy átmegyünk kocsival Pálházára, onnan kisvasúttal a titokzatos nevű Rostallóra; onnan a  és a   mentén az Istvánkúti- (vagy Nyírjesi-) erdészházhoz, mert az szerintem az ország egyik legszebb pontja, és Andrea még nem látta.

Pálháza Magyarország legkisebb városa, és van saját kisvasútja (meg perlitbányája, meg sok egyebe). A vasút nagyon népszerű, és nem véletlenül. A végállomás (a Rostalló) előtt a Kőkapu nevű helyen megy át, ahol vadászkastély, tó, hotel, étterem, tábor, büfé és játszótér van; – azaz ami a szemnek-szájnak ingere. Mi a legkorábbi, 8:30-as vonatot céloztuk meg. Az eső csendesen, kitartóan esett, a vasútállomás melletti múzeum parkolója (fizetős, egy teljes nap 500 Ft!) üresen tátongott. Körbenéztünk itt is a vonatindulásig, közben érkezett még egy család, majd maga a kisvonat, két teljesen üres, nyitott kocsival.

Az első állomáson kapásból 15 percet időztünk. A helyi szervezők remek üzleti érzékére vall, hogy ennyi idő alatt egy kicsiny helyiségbe bezsúfolt, ötletes erdészeti-vadászati-ásványos kiállítást lehet megtekinteni, amíg a vonat áll, szerény 200 forintos belépőt váltva. A házban régi erdészeti eszközöket, papírokat, trófeákat, kitömött jószágokat és mindenféle egyéb érdekességet lehet megszemlélni.

A vonat indult, és egyszer csak, egy Kavicsváltó-forrás nevű helyen mindenféle előjel nélkül megállt. A vezető egy lapátkával a kezében elhagyta a vonatot, miközben szidott valakit, aki nem csinálta meg rendesen. Kíváncsian néztük, mi készül. Hát a jóember ezzel a kis lapáttal meregette le a hordalékot a sínekről, hogy a vonat ki ne sikolj…, sikljon… le ne ugorjon a sínről, ha ráfutunk egy nagyobb kavicsra…

Rostallón már csak mi ketten szálltunk le: a család a gyerekekkel nem akart erdőzni. Jeleztük a kalauznak, hogy délután jövünk (ha az utolsó fordulót nyomják, és nem vagyunk ott, akkor megevett minket a medve), majd kibökve a legelső Sárga jelzést egy közeli fán, bőszen gyalogolni kezdtünk.

Az út kellemes vizes volt, köszönhetően a hol eleredő, hol abbamaradó esőknek. Ráadásul lanyhán, de folyamatosan emelkedett: ez a legútálatosabb fajta dolog, a hosszú, lanyha emelkedő; hiszen a hirtelen szintkülönbséget fogja, és leküzdi az ember, aztán megy tovább vidáman szintben vagy lefelé; de ez, ez… Brrr…

A lanyha emelkedő elvezetett a Dérföldi-forrás szépen, igényesen foglalt kútja mellett. Itt fedett pihenő és tűzrakóhely is van, akár bivakolni is lehet. Régen tüzelhetett itt bárki is, mert facsemeték sarjadtak elő a hamuból.

Némi nézelődés után nekieredtünk a kaptatónak ismét. Már olyan jó két és fél kilométert tettünk meg, elhagyva egy aprócska erdészházat (a Mar-lakot), és elérve a második kavicsbányát, amikor gyanakodni kezdtem, hogy én ennyit nem láttam a térképen az Istvánkútig, vajon biztos jó fele megyünk…? Hát nem, a GPS bekapcsolása után egyből kiderült, hogy a jelzés ugyan jó, csak full a másik irányba kellene menni rajta… Kissé lelohadt a kedvem, hiszen az utóbbi tíz évben sosem tévedtem el, és nem szokásom ekkora baklövéseket csinálni… Öregszem no, öregszem. Mindenesetre visszafordultunk, mert mit nekünk ez a plusz öt kilométer, irány a Rostalló, és onnan akkor tényleg arra, amerre.

Visszaereszkedtünk a vasút végállomásáig, és a Sárgán a másik irányba kezdtük meg ismét a felfelé kapaszkodást. Mit mondjak, jó volt. Az időjárás: hol esett, hol verőfény, aminek hála a frissen ázott erdők a dzsungelhez váltak hasonlatossá, mármint páratartalom szempontjából.

Az erdészház teraszán megebédeltünk, Andrea megszemlélt mindent, amit lehetett. A ház sajnos még rosszabb állapotban van, mint tavaly, ezek szerint nem sikerült rá forrást találni, hogy megóvják. Nagy kár érte, mert igen jófajta épület. A közelben van egy kőből épült kulcsosház, az működik, gondolom ez is közrejátszik abban, hogy nem kell kettő egymás mellett… :/

Visszaindultunk az úton, előbb a Mlaka-rétre, majd onnan le ismét a Rostallóig; innen már csak egyrövid, betonúton vitt másfél kilométer volt hátra a Kőkapuig.

A Kőkapu szép hely, sajnos kocsival is elérhető, így gyakran hemzsegnek ott a papucsos „turisták”. Amikor beértünk, még csak pár ember lézengett, de egyszer csak varázsütésre két busz jelent meg, tele vidám kirándulókkal; aztán végszóra befutott a vonat is, immár öt (5!!!) fullosan teli kocsival. Az egyik vagon még énekelt is, mint a régi szép szocialista kirándulóidőkben 🙂

A Kőkapu étteremben ittunk jó hideg söröket, majd körbenéztünk itt is. Az étterem alatt egy ásványkiállítás (és ajándékbolt), valamint egy mézeskalács-áruda üzemel.

Aztán megjött az a kisvonat, amit mi vártunk, és egy rakás szlovák trekkingtúrázóval együtt felcihelődtünk rá, hogy visszajussunk Pálházára.

Pálházán kipengettük a parkolódíjat, elbeszélgettünk egy kicsit a környékről mindent tudó parkolóőr/múzemőr bácsival, majd bevásároltunk egy igazi nagy közértben, és hazamentünk bort inni és Cooper ügynököt nézni.

A harmadik nap – mit nap, félnap – már csak arra jutott idő, hogy kocsival rohangáljunk egy kicsit a környéken. Nem volt konkrét célunk, biztosak csak abban voltunk, hogy a Kőkapunál lévő Háromforrás Étteremben fogunk ebédelni, és onnan utazunk majd haza. Így hát nyolc óra körül ismét kisközért, reggeli, majd irány Hollóháza, ahol is egyperces néma vigyázállással emlékeztünk meg a buszmegállóról, ahol tavaly szeptemberben először érintette becses személyem a kéktúra talaját. 🙂

Hollóházáról az erdei szerpentinen kanyarogtunk fel a Panoráma-büféhez. Ez már a szlovák-magyar határ közelében van, a Kék itt sok helyen a határkövek mellett megy, egészen fel a Nagy-Milicre s onnan le. Tavaly sokat játszottam azt, hogy hol jobbról kerültem a határköveket, hol balról, sőt, képes voltam egyszerre akár két országban is állni 🙂

Innen – a kulcsosház kitakarítása előtt – már csak Füzérradványra gurultunk be, hogy megnézzük Andrea apai ági egykori családi birtokának egy kies szeletét, az ottani Károlyi-kastélyt. Aki szereti az ilyeneket, annak érdemes megnéznie, hatalmas, gondozott park, ősöreg fák, hatalmas, félig-meddig felújított, látványos kastély. Szerencsére korán mentünk, még nem lepték el a papucsosok, zavartalanul nézelődhettünk.

Az idő szorítani kezdett, visszamentünk, összecsomagoltunk, takarítottunk, és irány a tegnapi étterem. A kaja fenomenális volt, a büfében ittunk egy kávét is, ahol a tegnapi kedves – olajmérnöknek tanuló – srácot egy helyi hölgy váltotta, aki viszont nem csak kedves volt, de még gombász is. Jót beszélgettünk vele; majd irány a kocsi, GPS, zene, ablakle, könyékki, és going to haza. Fél kettő körül indultunk, és este hatra már simán itthon is voltunk, útközben élvezve az országon átsuhanást és a szokásos magyar autópálya-mentalitás kalandos forgalmi helyzeteit.

Zemplén, i love you. 🙂