Az igazi esős-zivataros-napsütéses április ismét csak arra csábított, hogy a munkáimat átszervezve csináljak magamnak másfél nap szabadidőt, amit akár hasznosan is eltölthetek odakint a sárban 🙂 Már hetek óta tervezgetek egy ilyen kinnalvásos bulit, de valami mindig közbejött, így folyton csak tologattam az időpontot. Tegnapra viszont – az időt kivéve – letisztult minden, úgyhogy végre nekivághattam.
Ezúttal a Bakonybél közelében húzódó Közép-Dunántúli Piros (KDP) túraútvonalát néztem ki indításnak. Az útra az Odvaskőnél terveztem becsatlakozni, hogy innen induljak felfelé a Vörös János-séd mentén; sajnos a menetrendet benéztem, és az a busz, amivel Zircről Bakonybélbe érkeztem, nem ment el odáig… :/ Két lehetőségem maradt: bevállalom a plusz kilométereket, elsétálok a faluból az Odvaskőig, majd végső soron egy másik úton szinte ugyanoda vissza; vagy egyszerűen egy másik jelzésen direktben felmászok a Piros 
-ra. Ez utóbbit választottam: a ködbe burkolózó, csepegős hajnali Bakonybélről először az Országos Kéken indultam el, majd amikor elértem a Zöld 
-et, akkor azon nekivágtam jobbra fel a meredélynek.
A Zöld hamarosan belecsatlakozott a Piros 
jelzésbe, ezen jutottam el a sávig. A két Piros jelzés a Vörös János-séd végénél találkozik, egy erősen mocsaras területen, amely egyben Fokozottan Védett státuszt is élvez, nem véletlenül.
Az út innentől jó darabon az egykor itt futó erdei vasút nyomvonalát követi. A síneknek természetesen már semmi nyoma, de mégis, magán a vonalvezetésen és az útközben észlelhető dolgokon (töltések, hídpillér-maradványok, sziklába robbantott szakaszok) végig érezhető, hogy egykor micsoda nagyszerű mulatság lehetett itt kisvasutazni…
A Pirostól aztán egy ponton érzékeny búcsút vettem, és az Országos 
jelzésre tértem rá. Ez a betonútról letérve elindul egyenesen Németbánya felé, és bár a falucskába nem megy be, azért – mint utóbb kiderült – nem hagy szórakozás nélkül.
Németbányát elérve egy széles makadámúton jutunk egy szépen karbantartott vadászházig. Az út itt átvág a kissé vizenyős réten, majd bemegy a patakvölgybe. Bár innen már csak 2 kilométerre (azaz kábé félóra sétára) voltam a mára tervezett végállomástól, a szopórollerre itt sikerült felszállni.
Az erdészet (amelynek a fő, mint überelő profilja mégiscsak a fakitermelés) kitermelte becsülettel a környéken a fél erdőt. A problémát az okozta (mármint nagyzsákos turista szempontból), hogy a fain, profitot termelő fatörzseket összeszedték ugyan, minden más viszont a helyszínen maradt… Ehhez hozzájön még, hogy a patakmedret, amit az út követne, és keresztezne pár gázlóval, a kitermelés közben a dögnehéz munkagépek szanaszét taposták. Több helyen is mély, negyven-ötven centis keréknyomokban áll a víz, sok helyen akkora összefüggő felületet alkotva, hogy csak az ott hagyott friss faágak halmain átverekedve magamat sikerült továbbhaladni. Ja igen, persze GPS alapján, mert az erdészet itt sem vette figyelembe, hogy a kiszemelt fán van-e turistajelzés, vagy nincs…
A felénél feladtam, mert miután kilengtem az árok egyik oldalára, hamar kiderült, hogy az irtás nem csak a patakvölgyben, hanem mellette is ugyanígy lezajlott, ott sem volt járhatóbb az erdő. A térkép viszont a másik parton jelzett egy rendes, dózerolt erdészeti utat, amibe nagy reményeket fektettem: kiderült, igazam volt, teljesen simán lehetett rajta haladni. Ezen az úton érkeztem meg végül a mai szálláshelyre.
Az éjszaka nyugodtan telt, este hét-nyolc körül az utolsó erdészeti szakjármű is nyugodni tért. Hajnalban volt némi zörgés a szemetesnél, gondolom egér, róka vagy sün érkezhetett a napi betevőért: nem keltem fel megnézni. Amúgy is kissé fáradt voltam, ez az utolsó szakasz sokat kivett belőlem. (Egyébként a mai táv 18 km volt.)
Másnap reggel a szokásos tennivalók (és Nescafé!) lerendezése után egy jelzés nélküli erdészeti úton mentem vissza a Kékhez, ahhoz a szakaszhoz, amit tegnap kihagytam (hiszen a Piroson vándoroltam). Az úticél a tegnapi kiindulópont, Bakonybél volt, a mai táv pedig csak 10,4 km, azaz egy kellemes kis délelőtti séta. Ennek az útnak egy szakaszán jártam már kerékpárral, de még így is sok-sok szépséget mutatott meg magából. Az eső néha csepergett egy kicsit, és az éjszakára kitett cuccaim sem száradtak meg; de még így is boldogan érkeztem be a bakonybéli buszmegállóval szemben lévő Soproni Sörözőbe, hogy a busz indulásáig hátralévő másfél órát olvasással és sörözéssel töltsem ki. (Vivát Tibi atya!) 🙂
